Sziasztok! Ebben a menüben az novelláimat fogom veletek közölni. Amit most közzéteszek, azzal egy novellapályázatra jelentkeztem. A novellával harmadik helyezést értem el. Itt is van :
A fény harcosa
Rémültem
kelek fel. Ismét az az álom. Pontosabban rémálom, ami már hónapok óta üldöz. Megint
gyerekként láttam magam, ahogy alszok, és az ágyam felett pedig egy árnyszörny
leselkedett. Arra várt, hogy lecsaphasson rám, mivel az ártatlan gyermeklelkekből
táplálkozik. Már közel volt, hogy kiszívja lelkemet, de ekkor, mint mindig
felébredtem. Folyton borzongás járja át a testem, ha már csak rágondolok. A
legrosszabb benne, hogy annyira valóságos az egész.
A
fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozhassak. A hideg zuhany mindig
észhez térít, és kiveri fejemből a rémképeket. Felöltöztem, majd kiléptem a
fürdőből. Kinéztem az ablakon, ködös, hideg és esős idő volt kint. Igazi őszies
időjárás. Lementem az üres konyhába, és reggelit készítettem magamban. Egyedül
éltem. Egyedül egy nagy házban. Pontosabban nagybátyámmal, aki kicsapongó
életet élt. Mindig későn jött haza, ha hazajött egyáltalán. Ezért is mondtam,
hogy egyedül, mert egyedül vagyok. Senkire sem számíthatok soha. Barátaim
nincsenek, iskolában mindig különcnek néznek, de nem tudják miket éltem át,
miken mentem keresztül, nem tudják, hogy miért vagyok olyan amilyen. Szüleimet
pár hónapja vesztettem el. Akkor kezdődtek az álmok is. Egy autóbalesetben
haltak meg, amikor egy vacsoráról tértek haza, és hirtelen lesodródtak az úttestről.
A rendőrök nem tudták megállapítani, hogy mi lehetett a baleset oka, de azt
gondolták valószínűleg a vizes úton csúszhattak meg. Üzleti vacsora volt, ezért
én nem kellett menjek, helyette a barátommal találkoztam, aki aznap szakított velem,
azzal az indokkal, hogy már nincs meg köztünk az a szikra, mint az elején.
Közlendője után otthagyott az esőben. Akkor kaptam a rendőrségtől a hívást,
miszerint szüleim autóbalesetet szenvedtek, és sajnálattal közlik, hogy nem
élték túl. Akkor végképp minden összeomlott benne. Mivel kiskorú voltam az
egyetlen rokonomhoz, Steve nagybátyámhoz kellett költözzek, aki másik államban
lakott. Ekkor változtam az életvidám, mosolygós Margaretről egy befele forduló,
mindig komor Margaretté, aki folyton feketében jár. Az egyetlen világos dolog
rajtam a természetes szőke hajam és fehér bőröm volt. Aki akart velem barátkozni, azt is elüldöztem
magam mellől viselkedésemmel. Nem is vágytam társaságra. Az életem összeomlott,
azon az esős júniusi napon, amikor mindent elvesztettem.
Felvéve
a kabátomat, kiléptem az ajtón, és az éppen másnapos állapotban hazatérő nagybátyámmal
találtam szembe magam. Nem köszöntem neki, csak a fejemet megrázva
továbbmentem. Mindig gyalog mentem az iskolába, pedig az félórányi sétára volt
a lakástól. De nem érdekelt. A rémálmok miatt utáltam aludni is, ezért szívesen
keltem korán. Az osztályba belépve, mindenki elhallgatott. Félpercnyi csend
után, mikor már a helyemre értem, ami az utolsó pad volt, Jennifer szólalt meg:
- Na
itt van már a mi Miss Darkunk- gúnyos megjegyzése hidegen hagyott, inkább
betettem a fülhallgatómat és elkezdtem üvöltetni a zenét, de még így is
hallotta szörnyen elviselhetetlen nyávogását. – Ma sem tisztelsz meg bennünket,
hogy pár szót válts velünk, biztos nem vagyunk elég jók neked, hogy válaszolj-
erre sem reagáltam, helyette még hangosabbra tettem a zenét. Erre felém indult,
majd kitépte fülemből a fülhallgatót- Ide figyelj, ha hozzád beszélek-
rikácsolta magából kikelve- Nem hallod? Vagy agyadra ment már a sok üvöltés,
amit zeneként hallgatsz?- ordítozta
-
Elárulnád mégis mi bajod van velem? Miért nem jó az neked, ha meg sem szólalok,
ez miért zavar téged? – kérdeztem nyugodtan
-
A viselkedésed, hogy nem állsz szóba senkivel, nem veszel részt semmiben, pedig
már te is ennek a közösségnek a része vagy, tartozol annyival, hogy legalább
válaszolj, ha hozzád szólnak.
-
Nem tartozik rád. Az én dolgom, ha nem szólok semmit. Szállj már le rólam!-
mondtam picit emeltebb hangon.
- Egy
elkényeztetett kis ribanc vagy.
-
Nem tudsz te semmit sem rólam- egyre dühösebb lettem
-
Ó nem, mégis mi baja lehet egy ilyen kis szöszinek? Talán nem kapott meg
valamit otthon a szüleitől, és most így lázadozik ellene? Biztos anyuci
megtiltotta, hogy kijárj éjszakánként, meg drogozzál és így vágsz vissza, hogy
nem érdekel semmi és nem tanulsz.
-
Most már fejezd be!- ordítottam- semmit nem tudsz, semmit, és még egyszer
szádra ne vedd a szüleim nevét, mert azt megkeserülöd!
-
Na, mi van? Hirtelen, de felvágták a nyelvedet? Miért mi lesz akkor? Mi lesz,
ha azt mondom, hogy szüleid nem képesek megnevelni, azért vagy ilyen beképzelt
liba? Vagy tőlük tanulod a stílust, és ők is olyan beképzelt, nagyképű sznobok,
mint a kicsi lányuk?
-
Elég legyen- nem bírtam többet mondani, csak kitört belőlem a zokogás- Nem
tudsz semmit, nem tudod, miért vagyok ilyen, de őszintén nem is tartozik rád,
de fogalmad sincs, hogy milyen az életem. Hogy jössz te ahhoz, hogy úgy elítélj
és véleményt mondj rólam, hogy nem is ismersz?- kitörésemnek a belépő tanár
vetett végett. Megkérdezte, hogy mi folyik itt, majd elrendelte, hogy a
délutánt Jenniferrel a tanulószobában töltsük, mivel nem tűri a kiabálást az
osztályon belül és a fegyelmetlenséget.
A
nap többi része szótlanul telt, egészen addig, míg nem kellett menni a
tanulószobába. Elméletileg, ott addig kellett volna maradni, amíg be nem
fejezzük a házi megírását, és azt le nem ellenőrzik. Még volt két fiú rajtunk
kívül. Szótlanul leültem, és hangosan elkezdtem hallgatni a zenét
fülhallgatóval, majd hátradőltem a székkel, és hintázni kezdtem rajta. Jennifer
nagy szorgosan írni kezdte a házit, hogy mire bejön a tanár be is fejezhesse,
és hazamehessen. A két fiú is hasonlóan tett, csak én nem csináltam semmit.
- Ezt
nem hiszem el- pattant fel hirtelen a székéből Jennifer- Nem elég, hogy miattad
kell, itt üljek, de még nem is csinálod, amit kell.
-
Egy, nem miattam kell itt üljünk, mivel te akadtál ki azon, amiért nem szóltam
hozzád. Kettő, én rá érek, nem sietek haza.
-
Ez nem így működik, ha te nem csinálod meg, akkor én sem mehetek addig haza. Mi
van, megint lázadozol? Vagy miért nem akarsz hazamenni?
-
Semmi közöd nincs hozzá. - nem akartam elmondani neki az igazat, nem akartam,
hogy sajnáljanak – De, hogy ne halljam, a nyávogásodat inkább elkezdem, mert
megőrjítesz- nem akartam, hogy tovább faggasson, ezért inkább nekiláttam a
háziknak.
-
Vedd úgy, hogy nem hallottam meg a nyávogós részt.
-
Felőlem. - intettem le. Látszott rajta, hogy még mondana valamit, de inkább
nagy idegesen leült. Fél órán belül bejött a felügyelő tanár, aki átnézte a
füzeteket, majd utána mehettünk is. Mivel aznap, amúgy is négyig lettünk volna,
mire végeztünk és összeszedtem minden dolgomat, már fél hat lett. Ahogy
kiléptem az iskola kapuján, megállapíthattam, hogy esik. Az utcán senki nem
volt. Kint a borús időjárás miatt, már egyre sötétebb kezdett lenni. Ilyen
későn még soha nem mentem haza, de nem féltem, valahogy semmi sem érdekelt.
Szerettem volna láthatatlan lenni, hogy ne kelljen emberek közt legyek, vagy
néha azt kívánom, hogy bár én is az autóban lettem volna azon a végzetes estén.
Még pár sarok volt a házig, hogy hazaérjek,
amikor borzongás járta át a testemet. Olyan volt, mint a rémálmaim után szokott
lenni. Egy sötét kis utca mellett kellett elmenjek, és valamiért elfogott a
rettegés. Suttogó, hívogató hangokat hallottam a kis utca irányából. Annak
ellenére, hogy féltem, befordultam a sötét helyre. A beszűrődő fény alapján
megállapítottam, hogy egy zsákutca. Rengetegszer mentem itt el, mégsem
figyeltem meg soha ezt a kis zugot. Hirtelen, mintha, egy árny képét láttam
volna a falon, majd egyre hidegebb lett, és még több árny jelent meg.
Ijedtemben lerogytam a földre. Az előbb hallatszott suttogások erősödtek.
-Gyeeereeee
veeelüüünk, taaartoooozz kööözééénk. - hallatszott egy mély elnyújtott démoni
hang. Az előbbi árnyak közeledtek, mintha felém nyúltak volna. Felhúztam a
térdeimet, arcomat eltakartam és zokogni kezdtem.
-
Mit akarnak tőlem? - kérdeztem a könnyeim közt.
-
Téééégeeed, aaa leeelkeeed. - hallatszott ismét az előző hang. Nem tudtam mit
tegyek. Még az is megfordult a fejembe, hogy közéjük tartozzak, habár fogalmam
sem volt, hogy ez mivel járhat, de ennél rosszabb az életem már úgysem lehet.
És ekkor, mélyről mintha édesanyám hangját hallottam volna. Majd képek jelentek
meg, és gondolatban közölt velem valamit, amitől az elmém világosabb lett, és
már mindent tisztán láttam. Megtudtam, hogy amit eddig álmomban láttam, az egy
régi emlék volt. Egy démon el akarta rabolni a lelkem, ami tiszta és ártatlan
volt, mint minden gyereké, de az enyém mindig az volt. A szüleim ezt egészen
addig tudták megakadályozni, amíg meg nem haltak, amiben szintén nagyobb erő
keze volt, hogy lelkemet megszerezzék. Viszont azzal, hogy semmi nem érdekelt,
a lelkemből eltűnt a ragyogás, így már nem táplálkozni akartak belőlem, hanem
azt akarták, hogy a reményvesztettekhez tartozzak. Szüleim a fény harcosai
voltak, és az én feladatom lett volna, átvenni az ő munkájukat. Ezért voltak az
álmok, hogy ráébresszenek, hány gyermek van veszélyben. Feltápászkodtam a
földről, már reménnyel a szívemben és lelkemben, magabiztosan, hogy felvegyem a
harcot a sötétség démonjaival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése