IX. "Igen, megteszem..."

//Sziasztok, kicsit késve, de itt a következő rész. Nem ide tartozik, de jelentkeztem egy novella pályázatra. Arra kérlek titeket olvassátok el, és ha tetszik szavazzatok. Bővebb információ a Novellák menüpontban és a jobb oldali modulban. Köszönöm előre. Ja és ha tetszett a rész kommenteljetek, kövessetek Bloglovinon, és fel is iratkozhattok.// 

Reggel, amikor megszólalt az ébresztőm, egyszerűen kinyomtam, és tovább aludtam. Nem bírtam felkelni. Igaz, hogy a futást csak rendkívüli esetekben hanyagoltam el, de most képtelen lettem volna felkelni. Később mocorgást észleltem magam mellett. Cam volt az, már el is felejtettem, hogy velem aludt az éjjel.

- Bell, te hogy-hogy itt? Vagy már visszajöttél a futásból? Egyébként hány óra? –tette fel Cam álmosan a kérdéseket.

- Nem mentem, nem bírtam felkelni. Fél tíz van amúgy. Nehezen tudtam elaludni, így nem is bírtam hétkor felkelni. És… - kezdtem szemlesütve –írtam még egy üzenetet Zayn-nek.

- Mi? Mégis minek? Nem volt elég a tegnapi nap? Tudod, hogy én megértelek, de…

- De csak annyit írtam, hogy sajnálom. –fojtottam Cam-be a szót- Ő pedig annyit írt rá, hogy szintén sajnálja, és hogy bárcsak hamarabb találkoztunk volna.

- Bell, én is annyira sajnálom. – ölelt át barátnőm.

- Mindegy, nem számít. Csak egy pasi. Egy átlagos pasi, jó humorral, igéző barna szemekkel, megnyerő stílussal. – mondtam álmodozva.

- Jó-jó elég volt. Ismerem Zay, de te viszont belezúgtál.

- Nem, dehogy, csak kedvelem, de úgyis elérhetetlen.

- Várj, Bell, mit mondtál az előbb hány óra?

- Fél 10. Miért?

- Úr Isten! tízkor itt lesz Niall, én meg még pizsiben ülök, és még anyáéktól sem kéreztem el. Áh ez nem igaz.

- Cam, először is nyugodj meg. Átmegyek a szüleidhez, és beszélek velük, te pedig addig írj egy üzenetet Niall-nek, hogy késel egy kicsit, és, hogy én is megyek veletek egy darabig. Amúgy inkább megmondom, hogy kivel megyünk, nehogy valami baj legyen.

- Te tudod, ha így is el tudod intézni, akkor rendben. De mi van, ha nem engednek el?

- Ne aggódj elintézem. – mosolyodtam el, és már az ajtó irányába is mentem. Közben rájöttem, hogy még mindig pizsamában vagyok, ami egy pólóból és egy rövidnadrágból állt, de a szomszéd szobáig megfelelő. Bekopogtam, majd mikor mondták, hogy tessék, benyitottam.

- Jó reggelt Mr. és Mrs. Matthews. – nyitottam be tettettet vidámsággal.

- Neked is jó reggelt Bell! – viszonozták köszönésemet mosolyogva.

- Jövünk azonnal reggelizni, most akartunk indulni. – kezdte Mrs. Matthews.

- Öhm, nem azért jöttem. Azt szerettem volna kérdezni, hogy eltetszenének minket engedni ma fél 11-től egy kicsit a városba, mondjuk úgy délutánig?

- Először is kérlek szépen Bell, tegezz minket, mert már te is elég érett vagy ahhoz, és túl régóta is ismerjük egymást. Másodszor pedig, hova mennétek ketten egész napra?

- Huh, hát megpróbálom tegezni önö… , vagyis titeket, de nehezen fog menni, ezért ne haragudjan…, haragudjatok. Hát ezt tényleg nehéz lesz megszoknom. Tehát Sarah - mondtam ki nagy nehezen, de legszívesebben, most is Mrs. Matthews-nak szólítottam volna – a One Direction-ös fiúkkal mennénk el. Mutatnánk nekik pár olyan helyet, ahol nem találnak rá a rajongók, mivel én lementettem egy jó pár számomra érdekes helyszínt, ami másnak unalmas lenne. - mondtam gyorsan, mielőtt még azt kérdezte volna, hogy mégis honnan ismernénk mi a várost.

- Nem is tudom. Dan mit szólsz hozzá? – fordult férjéhez.

- Megbízhatóak ezek a fiúk? Kicsit sokan vannak, nem? Előbb megnézném őket magamnak, és utána eldöntöm. – szólalt meg az aggódó apa komoly hangnemben, mire én elég furcsán néztem, azután elröhögte magát. – Csak vicceltem, persze, hogy mehettek. Benned megbízunk, és tudjuk, hogy nem csinálnál semmi ostobaságot. De azért mégis csak megnézném majd ezeket a srácokat. – Mondta Mr. Matthews, aki mindig engedékenyebb volt lányával. – Reggelizni még lejösztök?

- Nem tudom, lehet leszaladunk, mert én még el sem készültem, remélem Cam igen. Akkor én mennék is. Viszlát. – azért sziasztokot furcsa lett volna még köszönnöm. Elég lesz megszoknom még ezt a tegezést.

Visszamentem a szobába, ahol Cam  ült az ágyon egy szál törölközőben.

- Hát te?

- Nem tudok mit felvenni. – mondta tanácstalanul.

- Cam nem kell kiöltözz. Csak valami egyszerűt. Ne lássa rajtad, hogy miatta kicsípted magad. Várj, most én keresek neked valamit. – a szekrényéhez mentem, és kidobtam az ágyára, egy bézs színű szoknyát, amit derékig kell felhúzni, hozzá pedig egy virágos rövid ujjút, aminek a hátán van egy masnis kivágás. – Na megfelel?

- Nem azt mondtad, hogy ne csípjem ki magam? Ahhoz képest, ez eléggé csinos darab.

- Inkább egyszerű és divatos, a szoknya pedig térdig ér, azért választottam ezt. Jah és vedd még fel hozzá, a fehér kalapodat is.

- Rendben, megyek is, de addig te is készülj el.

- Oké. – Cam bement a fürdőszobába, én addig pedig kikerestem egy rövidnadrágot, hozzá pedig egy bővebb szabású kék rövid ujjút, amin egy Hope feliratállt. Cam hamar elkészült, mikor kilépett a fürdőből, úgy nézett ki, mint egy igazi nő. A térdig érő bővebb szabású szoknya nagyon elegánsan állt rajta, mégis a felső kacérrá tette, a kalap pedig egy tökéletes megkoronázása volt az egésznek.

- Nem is tudom, kicsit furának érzem, olyan asszonyosnak.

- Ne aggódj, nem az. Úgy nézel ki, mint aki egy divat magazinból lépett elő. Nézd meg magad teljesen a tükörben.

- Ez tényleg nem olyan rossz. Hm tetszik. – mondta hosszas bámulás után. – Magamtól tuti fel nem veszek ilyet. Ezt a szoknyát is anya vette nekem utazásra, persze nekem nem tetszett, de nem volt rossz döntés.

- Megyek zuhanyozni, mert már tíz elmúlt. – léptem a fürdőszobába, az előre kikészített ruhákkal.

Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem, és kiléptem az ajtón.

-Te így jössz? –nézett rám kérdőn Cam.

- Persze. Én nem fogok kiöltözni. – felvettem még, egy bézs csipkés lyukacsos csizmát, és Cam-re néztem. – Jössz már?

- Igen, csak izgulok.

- Nem kell, minden rendben lesz- nyugtatgattam. –Szüleid szerintem az étkezdében vannak, menjünk mi is oda, és együnk pár falatot indulás előtt.

- Nincs étvágyam, de legyen. - egyezett bele. Felvettem még a táskámat, majd miután Cam is kilépett az ajtón, bezártam magunk után, és a lifthez mentünk. Leérve váltottunk még pár szót Sarah-val és Dannel.

- Akkor sziasztok, vigyázzatok magatokra! Vacsoráig érjetek vissza, és bármi van, hívjatok.  –aggodalmaskodott Sarah.

- Rendben anya, úgy lesz, sziasztok. - köszönt ő is, majd megpuszilta szüleit.

- Sziasztok! – mondtam ki nagy nehezen, Cam meg furcsán rám nézett.

- Sziasztok? A szüleimnek?

- Aha, reggel mondták, hogy tegezzem, őket. Nem túl könnyű feladat.

- Téged nagyon szeretnek, olyan vagy nekik, mintha a lányuk lennél, nekem meg a nővérem.

- Ez igazán jól esik. Nézd csak, ott áll a taxi. – mondtam, mikor kiléptünk az ajtón, és sétáltunk pár métert. Kinyílt az ajtó, és láttam Niallt kitekinteni az autóból. – Bocsi, hogy én is jövök, csak másképp nem engedték volna el Cam-et. - mondtam a szőke hajúnak.

- Ne butáskodj már Bell, egyáltalán nem gond, hogy te is jössz, de szálljatok már be. Amúgy jó is, hogy itt vagy, mert valaki szeretne veled beszélni. – hirtelen megdobbant a szívem, mert azt hittem Zayn az, de mikor beültem az autóban, láttam, hogy Liam van az anyósülésen.

- Na szuper! - jegyeztem meg félhangosan- Még miket nem mondtál nekem tegnap?

- Megint veszekedni akarsz? Mert akkor itt vagyok, felőlem folytathatjuk a tegnapit. – mondta Cam is.

- Jaj, nyugi már lányok! Nem veszekedni akarok, hanem bocsánatot kérni a tegnapi miatt, de inkább Bellel beszélném meg a dolgokat négyszemközt. – felelt Liam, akin úgy láttam, hogy zavarban van kicsit.

- Merjelek vele kettesben hagyni? –kérdezte Cam tőlem, miközben fejével Liam fele bökött.

- Persze, nem lesz semmi baj, csak beszélgetni fogunk. Amúgy nem kellene már indulni?

Niall megmondta a helyet, ahova menni akartak, ami a Miami Museum of Science & Space Transit Planetarium volt (jövő technikája múzeum), minket pedig kitettek a történelmi múzeumnál, ahol először találkoztam Zayn-nel. Az egész út csendben és feszülten telt. Cam és én, még mindig haragudtunk Liamra, Niall pedig látta, hogy nem túl rózsás a hangulat, ezért inkább ő is csendben maradt, ami tőle nem egészen megszokott. Feszültnek tűnt ő is valamiért.

Liam-mel bementünk a múzeumba, ami most is egészen kihalt volt. Egy ideig csak szótlanul haladtunk egymás mellett, én nézegettem a tárgyakat, ő pedig lehajtott fejjel bandukolt mellettem.

- Figyelj! – kezdte halkan- Sajnálom a tegnapit, talán kicsit túlreagáltam, nem kellett volna úgy viselkednem.

- Felejtsük el, csak rosszul esett, ahogy ítélkeztél felettem, és úgy tettél, mintha ismernél, pedig nem. Öhm ennyiért kellett külön beszéljünk? – néztem rá kérdően, mivel éreztem, hogy valamit még mondana.

- Nem. Még lenne valami.

- Mond már akkor. –szóltam rá, mikor csak némán állt egy helyben.

- Szóval –kezdte zavartan- tudod, lesz ma az a jótékonysági est, ahol fellépünk, és a fiúk azt akarják, hogy ti is gyertek. Én arra szeretnélek megkérni, hogy ne gyere el. Zayn miatt. Mert ha nem is akartál rámászni, meg elszedni Perrie-től, akkor is látszik rajtad, hogy tetszik neked, és ő sem közömbös irántad. Jobb nem kísérteni, hogy egy légtérben legyetek. – szavai kissé rosszul érintettek. Nem vagyok egy nagy fan, de őket nagyon bírom, mint embereket, de lehet igaza van, jobb megelőzni a dolgokat- Már csak azt kellene kitalálni, hogy miért nem jössz. –folytatta Liam a mondandóját.

- Egyszerű. Nem bírom elviselni egész este a zenéteket, mivel nem az én stílusom. – mondtam egyhangúan- Cam szüleinek pedig megmondom, hogy én is megyek. Beszállok Cam-mel a taxiba, majd pár méterrel arrébb kiszállok, és sétálok vagy valami, de az már az én dolgom. Mikor végeztetek, Cam felhív, megmondom hol vagyok, és visszamegyünk a szállodába.

Liam percekig csak meredt rám, majd végre megszólalt.

- Ezt mind most találtad ki? És komolyan megtenned, hogy ezt mondod?

- Igen most találtam ki, egyszerű, könnyen megoldható, és a lebukási esély nulla. Látszik nem ismersz. Igen megteszem Cam miatt, meg amiatt, hogy ne legyen gond.

Próbáltam érdektelennek látszani, hogy semmit se olvasson le az arcomról, de belül fájt. Fájt, hogy olyan tetszett meg, akivel soha semmi nem lehet közöttünk, fájt, hogy nem lehetek öt olyan emberrel, akik viccesek, jó fejek, és a társaságukban önmagam lehetek. De megteszem ezt Cam miatt, akinek így egy álma teljesülhet be, egy olyan, amire sokan vágynak.

 Ismét hosszú csend volt, amit én törtem meg, ahogy gondolataimból kizökkentem.

-Gondolom ennyi volt a mondandód, úgyhogy én megyek. Lehet még találkozunk, de nem valószínű. Szia! – köszöntem el tőle, és a kijárathoz siettem. Nem bírtam tovább egy légtérben lenni vele. Meg sem vártam a válaszát, csak kimentem az épületből. A sírás fojtogatott belülről, de nem engedhettem, hogy utat törjön magának. Nem sírhatok olyan miatt, ami soha nem is volt az enyém. Tanácstalan voltam, annak ellenére, hogy a múzeumban határozottam mondtam a terveimet az estével kapcsolatban. Azt se tudtam hova mehetek, addig, amíg Cam visszajön. Végül mégis csak elindultam valamerre, és céltalanul mászkáltam a városban.